Idén augusztusban (1992. augusztus 12.) volt halálának huszonötödik évfordulója annak a "kivételes" fiatalembernek, aki mindenét hátrahagyva, új emberré kívánt válni a vadonban.
A fenti versrészlet volt a nyitó képsora annak a filmnek, melyről szeretném megosztani az olvasóval az érzéseimet. Sokáig töprengtem, miként tudnám objektíven megközelíteni a történetet, végül rá kellett döbbennem, nehéz fába vágtam a fejszémet. Valamivel több, mint hat éve láttam először az Út a Vadonba című filmet, és túlzás nélkül állítom, egy kezemen meg tudom számolni azokat a filmes élményeimet, melyeknek hatását ilyen szinten őrzöm magamban. Emile Hirsch szerint az emberek többsége azért tudott azonosulni az általa játszott karakterrel, mert mindenkiben mélyen ott lappang a kalandvágy, csak a többségünk túl gyáva, tetteiben túlzottan korlátozott, hogy meg is lépje azt. Ez a srác másmilyen volt…
A film megtörtént eseményt dolgoz fel. A fiatalember történetét korábban már könyv alakban is feldolgozta az író Jon Krakauer, aki úgy nyilatkozott róla: „Chris McCandless története a bőröm alá hatolt és mind a mai napig ott is maradt.”
Christopher McCandless 1990-ben sikeresen megszerzi diplomáját az atlantai Emory Egyetemen, majd nem sokkal lemond minden földi vagyonáról. Összes megtakarítását egy jótékony szervezetnek adományozza, ily módon szabadulna az önzőséggel és cinizmussal átitatott materialista világ valamennyi kötöttségétől.
Űzött vadhoz tudnám hasonlítani, aki ugyan önszántából, de addigi életét hátrahagyva, önkényesen eltörli személyazonosságát és kóborlásaihoz új „vándor” nevet vesz fel, ő lesz Alexander Supertramp. Ezt követően anélkül, hogy szüleitől – akikkel kapcsolata a felszínen idilli, ám valójában igen összetett – illetve szerető húgától elbúcsúzna, nekivág a nagyvilágnak.
Naplója az eksztatikus kezdetektől a kiábrándulásig 189 napig tart – ebből kb. 120 nap volt a vadonban. Ebben a naplóban magányát és napjait kedvenc íróival – Tolsztoj, Thoreau, Jack London – osztja meg. Bár az volt minden vágya, hogy a természet lágy ölén éljen, az elemek őt sem kímélik. Miután roppant bölcsen levonja a tanulságot: „A boldogság csak akkor valós, ha azt másokkal is megosztjuk,” minden vágya visszatérni a civilizációba, újra viszontlátni családját…, de a folyó, aminek jégpáncélján áprilisban átkelt anno, júliusra megáradt és elzárta a visszautat. Ezért visszament a buszhoz.
Később ott találták meg a buszban, a hálózsákjában… nagyjából 30 kilóra fogyott, ahogy megállapították: éhen halt.
Mindenki élni szeretne, mielőtt a fények örökre kihunynak. Csupa nagybetűvel! Christopher McCandless pedig pontosan ezt tette. „Élt mielőtt meghalt.”
Azért nem csak az amerikai filmipar van az emberre nagy hatással, és azt hiszem nem véletlenül hagytam a végére az egyik, ha nem a legnagyobb meghatározó elemet a "Kéktúrát" amit véleményem szerint minden magyarnak ismernie kell.
Írnék ide egy idézetet, egy évszámot egy névvel...
"Indulj el egy úton, én is egy másikon, hol egymást találjuk, egymásnak se szóljunk. Aki minket meglát, mit fog az mondani, azt fogja gondolni, idegenek vagyunk. Az bajom van véled, sír a szívem érted, sír a szívem érted, majd meghalok érted."
ROCKENBAUER PÁL
(1933. január 14., Budapest - 1987. november 26., Katalinpuszta mellett, sírja Zengővárkonyban)
Nem tettem meg egymillió lépést, de jártam rajta több, mint harminc éve. Bár kimondottan túrázni nem indultam el ezen az úton azóta sem, de valahogy mindig érintettem nagyobb kirándulásaim alkalmával. Ha valaki figyelmesen olvas, talán rájön miért. Igen, egyedül nem az igazi. Ezért is örültem Laci ötletének, melyről rövid időn belül kiderült nem csak az ő fejében fordult ez meg.
Legyen ez a kezdetek, ahogy elkezdődött.